Sok esetben a kutya agresszióját, agresszív viselkedését negatív töltéssel emlegetik. A ragadozó állatok tekintetében az agresszió velejárója a viselkedésüknek. Agresszió nélkül nem lenne lehetséges a vadászterület védelme, az egyed érdekeinek érvényesítése a környezetével, valamint fajtársaival szemben sem. Egyes nézetek szerint a zsákmányszerzés sem mentes mindig az agressziótól.

A kutyák esetében az agresszivitás örökletes, tehát két agresszív viselkedést mutató szülőpártól nagy valószínűséggel agresszivitásra hajlamos utód születik, abban az esetben, ha a szülők esetében nem tanult, hanem szerzett agresszióról beszélünk. A kutya esetében az agresszivitás nem csak örökölhető, hanem tanulható, tapasztalati alapon is kicsúcsosodhat. A kutyakiképzés területein eltérő mértékben van, vagy éppen nincs szükség az agresszivitásra. Egy terápiás eb esetében az ilyen viselkedés nem elfogadható semmilyen szituációban, ellenben egy elfogó szolgálati kutya tekintetében pedig bizonyos mértékig kívánatos. Egy átlagos kutyatartó esetében mégis az agresszív viselkedés megléte okozza a legtöbb fejtörést és nem annak a hasznosítása. Ennek a tulajdonságnak a kiküszöbölésére legelőször az alomból a kölyökkutyák és a szülőpár vizsgálatát kellene elvégezni, hogy az örökletes tényezőkkel tisztába kerüljünk. A későbbiekben a neveléssel és a tartási körülmények befolyásolásával lehet optimális mértéken tartani a kutya agresszivitását.

Az ember irányában az agresszió nem örökletes, hanem tanult, tapasztalati úton létrejövő viselkedés. Ha a kutya megtapasztalja, hogy valamilyen előnyhöz, vagy erőforráshoz juthat agresszióval akár az emberrel, fajtársaival, vagy környezetével szemben, nagy valószínűséggel ezt ismételni fogja. A kutya agresszivitása kiváltható fenyegetéssel, aminek folyamán az eb a számára bizonytalan helyzetben szeretné megőrizni fizikai, pszichikai sértetlenségét. Az agresszió alap esetben addig áll fenn, amíg a kutya el nem éri a fent említett céljait.