Színek kavalkádja, avagy a standard…
A legdivatosabb szőrszín a sarplaninainál a zöldes szürke más néven fémszürke valamint a sötétszürke. A katonaság híres nisi tenyészetében például nem is fogadnak el egyéb színvariánst. Ám a Sár- hegység “eredeti” kutyái szőrszínükben nagy változatosságot mutatnak fel, ezt Pavlovics professzor sem hagyta figyelmen kívül standardjában.
A leggyakoribb murdj (törökül szürke), ilyen a törzskönyvezett Sarplaninaiak háromnegyed része. A hegyekben élő “eredetieknél” 20-30 százalékra teszik a számukat. A karabas törökül fekete fejűt jelent. A Sár- hegyeiben igen fontos színcsoport. A szőrszín krém-vagy elefántcsont, a maszk pedig fekete. A hegyi állomány 20 százaléka ilyen.
A merdjan gyöngyöt jelent. Fehér kutyákról van szó, csak az orruk és ajkuk környéke fekete. Olyanok mint a mint a mi kuvaszunk, vagy az olasz maremmói. Népszerű, kedvelt pásztorkutyák, mert világos szőrük miatt éjszaka is meg lehet őket különböztetni a farkastól.A karaman név a teljesen fekete egyedeket jelöli. A standard az ilyeneket kizárja, ám a Sár- hegységben gyakran előfordulnak.A sari vöröset jelent. Az ilyen egyedek valójában rőtek egy kis “szenes” beütéssel. A hegyi populáció mintegy harmada ehhez a színvariánshoz tartozik.Végül a baljus elnevezéssel a tarka kutyákat illetik. Ezek fehér alapszínűek fekete cserszínű foltokkal. A standard nem fogadja el őket, bár a pásztorok szeretik, mert bátrak és soha sem betegednek meg.
Megvesztegethetetlen őrangyal.
A Sár- hegyi idegenekkel meglehetősen bizalmatlan, bár bizalmatlanságának foka a szituációtól függ. Gazdája távollétében még “gomba” is tud lenni, ha viszont ő is jelen van, megtűri az ismeretleneket, ám simogatásukat a lehetőségekhez képest igyekszik elkerülni, nem barátkozó természet, azt is lehet mondani, hogy “egyemberes eb”. Gazdájához rendkívül ragaszkodik, ám vonzalmát nem mutatja ki nyalakodással. ráadásul független természet, nem is engedelmeskedik automatikusan. Munkájából kifolyólag megszokta, hogy egyedül határozzon. Foglalkozásából adódóan nem is olyan sokoldalú mint például a német juhászkutya.Őrző-védő viselkedését illetően a szakemberek két típust különböztetnek meg. A “nomádok”, akik 100-150 kilométereket vándorolnak a nyájjal a legelőkön, nem tartanak erős biztonsági távolságot. Az idegen akár 10 méterre is megközelítheti őket, anélkül, hogy támadnának.Az “otthonülőkkel”, a helyhez kötöttekkel már más a helyzet. Ferid Muhics professzor a már említett Slobodan Pavlovics kollégája leír egy esetet, mikor a hegyekben vagy két kilométernyire megközelített egy juhászatot. Látcsövén egyszer csak azt látja, hogy a birkákat őriző három Saplaninai közül kettő elkezd megindulni feléje, a harmadik a posztján marad. A két kutya nem támadja meg, de még 4 kilométert kísérte, s csak amikor a “behatoló” elhagyta territóriumukat, akkor tértek vissza az akolhoz.
Mercedes egy kutyáért!
Végül álljon itt még egy történet erről a kutyáról. Restilicában az egyik goránnak (mohamed szerb) volt egy híres kutyája, Kaljus. 80 centi magas volt és 70 kilót nyomott. Egyszer végzett egy útjába kerülő farkassal, s az ordas tetemét odavonszolta gazdája kapuja elé. Egy gazdag külföldi turistának annyira megtetszett az eset, hogy meg akarta venni az ebet a gorán juhásztól. Egy vadonatúj Mercedest kínált fel érte. De Arif Aga büszkén visszautasította az ajánlatot.
Eredeti neve: Jugoslovenski Ovcarski Pas – Sarplaninac
Angol neve: Yugoslavian Shepherd Dog – Sharplanina
Származási hely: Koszovó és Macedónia
Eredeti feladata: Nyáj- és házőrző kutya.
Eredete
A fajta eredete, elnevezése és standardja körül számtalan vita robbant ki, s a polémia még most is folyik. A szlovén kinológusok például megorroltak az elnevezés miatt, mivel először ők és az osztrákok írták le ezt a kutyát, s krasi juhászkutyának vagy isztriai juhászkutyának nevezték el.Az eb tényleges szülőföldjének (Sarplanina, tehát Sár-hegység) hivatalos elismerése nyomán úgy érezték, mintha ellopták volna kutyájukat, és így sietve kialakították saját nemzeti fajtájukat, a krasi juhászkutyát.A Jugoszláv Kinológiai Szövetség 1964. december 8-án megtartott országos közgyűlésén az egyik legismertebb ottani szakember, Pavlovics professzor álláspontja az volt, hogy a “krasi” típus és a “sarplaninai” típus egy – és ugyanazon fajta. Nincs köztük jelentős különbség attól eltekintve, hogy a krasi kisebb termetű. Az FCI végül is 1969-ben elismerte a krasi juhászkutyát, Pavlovics professzor pedig kidolgozta az “eredeti” sarplaninai standardját. A Sár-hegység egyébként a mai Koszovó és Makedonia határán húzódik.Jugoszlávia szétesése után az FCI szétosztotta az ottani fajtákat, s Szlovénia természetesen megkapta a krasit. Pillanatnyilag a helyzet a következő: a krasi juhászkutya nem sarplaninai, ám rendkívül hasonlatos hozzá. Ezt azonban nem ildomos és nem is tanácsos tételesen kijelenteni.
Kutyákkal a medvék ellen
1990 szeptemberében egy stogovói juhászatban két medve megtámadott egy nyájat. A juhászok nem voltak felfegyverkezve, ám nyolc hónapos sárhegyi kutyájuknak sikerült megfutamítania a ragadozókat.Még korábban, 1955-ben a Sár- hegységben, Popova Sapka és Karabunar között egy medvét az éhség leűzött a magaslatokról. Az állat eltörte egy tehén gerincét, ám a gulyát őrző két sarplaninai rátámadt. A küzdelemben a medve felszakította a szuka hasát, s a kan is súlyosan megsebesült, de életben maradt. A gulyások másnap vagy 100 méterre a csata színhelyétől megtalálták a medve hulláját. A nyomok szerint a kutyák elharapták a torkát.A történetet a már említett Slobodan Pavlovics, a belgrádi állatorvos tudományi fakultás professzora, a sarplaninai standardjának megalkotója mesélte. Mint mondja, “a sarplaninai félelmet nem ismerő bátor és vitéz eb, tele élet- és tetterővel. Intelligens, gazdája iránt végtelenül lojális, a rábízott csorda, nyáj vagy falka védelmezője, a család és saját territóriuma őrzője. Mégsem agresszív, nem izgága, nem harapós, elsősorban megfélemlítéssel “operál”. Természetesen egy sarplaninai nem habozik megtámadni a nyájat fenyegető ragadozókat, a farkast vagy medvét”.Kutya hiányában egy birkanyájat a ragadozók képesek akár egyetlen éjszaka alatt megtizedelni. Egy alkalommal egy zelinói juhász kutyájával vásárra terelte nyája egy részét, 148 birkát pedig magára hagyott. Távollétében négy farkas támadt a jószágokra, s alig két-három maradt épen belőlük.
A sarplaninai bölcsője a Sár-hegység rendkívül zord vidék, kivételesen kemény, szigorú klimatikus viszonyokkal. Az ott élők egyedüli lehetséges megélhetési forrása a ridegtartásos birkatenyésztés. A sarplaninai ebek több mint 100 000 birkát és valamint 20 000 kecskét védelmeznek. E hegyek geográfiai elszigeteltsége (Szerbia, Albánia és Makedónia között terülnek el) lehetővé tette, hogy a sarplaninai megőrizze “személyazonosságát”, küllem- és jellembeli homogenitását.
A kínai ősök
A sarplaninai az úgynevezett hegyi kutyák csoportjába tartozik a magyar kuvasszal, a tátrai juhászkutyával, a cseh csuvaccsal, az olasz abruzzóival vagy a pireneusi hegyi kutyával egyetemben. Küllemi jellemzők azonosak a molosszusékkal: nagy termet, erőteljes csontozat, fejlett izomzat, zömök, masszív fej, széles szügy, kerekded mancs. A hegyi kutyák sora természetesen nem teljes, még folytathatnánk a felsorolást, anatóliai, kaukázusi stb.A kinológusok túlnyomó többsége a tibeti dogot tartja a mai hegyi kutyák ősének. E hatalmas molosszus napjainkban is létezik, a Himalája láncai között számtalan helységben megtalálható. Már a híres velencei utazó, Marco Polo is megemlíti, ő a Nagy Mogul udvarában tett látogatása során találkozott velük. Mint mondja, “egyes példányok akkorák voltak, akár egy szamár”. Ez a kutya azonban már jóval a mongol inváziók előtt elkerült Európába. A feltételezések szerint az i.e. 5. században érkezett Görögországba. Egyébként a “molosszus” szó is görög eredetű, annyit jelent, hogy “moloszi kutya”. A Moloszi királyság a mai Görögország északkeleti és Albánia déli részén terült el. Valószínűleg ezeket az ebeket keresztezték a kor híres balkáni pásztornépének, az illireknek a kutyáival. Aztán a Krisztus előtti 3. században a térségbe érkeztek a kelták, később a 4. és 6. század között követték őket az avarok és szlávok, a 9-10. században pedig a magyarok. Mindegyikük hozta magával őshonos kutyáját és birkáját. Feltételezhető, hogy a sarplaninai már 1000-1600 évvel ezelőtt kialakulófélben volt.
A sarplaninai a nemzetközi porondon
A Sár- hegységbeli pásztorokon kívül egészen az első világháborúig senki sem érdeklődött e szép és értelmes fajta iránt. Igaz, nem is igen ismerték szűkebb pátriáján kívül, hiszen a hegyekben elszigetelten élt, speciális feladatát, a jószág őrzését, védelmét végezve, emellett az 500 éves balkáni török hódoltság sem segített elő, hogy ez a fajta kitörjön ősi hegyeiből, s megismertesse, elismertesse magát.Karel Kammerer osztrák kinológus volt az első, aki 1914 és 1918 között helyszíni kutatásokat folytatott a Sár hegyi kutyával kapcsolatban. Példája nyomán fölbuzdulva néhány amatőr rajongó beszerzett magának pár egyedet, így került a fajta Szlovéniába. Ott is mutatták be először ezt az ebet a Ljubjanában rendezett nemzetközi kutyakiállítás keretében, akkor még illir juhászkutya néven. Az első világháború után a szerb hadsereg is fölfedezte magának a Sár- hegyit, s 1934-ben egy később híressé vált tenyészetet nyitott meg Belgrádtól 300 kilométernyire fekvő Nisben. A Nemzetközi Kinológiai Szövetség, az FCI 1939. június 3-án ismerte el hivatalosan a Sarplaninait.
Nehézsúlyú bajnok
A sarplaninai medveszerű, félig molossoid, félig farkas típusú fejéhez megfelelő termet és testtömeg tartozik. Súlya 40 és 70 kg között változik. A standardban előírt átlagsúly a kanoknál 35-45 kg, a szukáknál 30-40 kg. Az átlagos marmagasság 62 cm (kan), illetve 58 cm (szuka). Az 55 cm alatti kanokat valamint az 54 cm alatti szukákat kizárják a tenyésztésből. Napjainkban a nagytestű, magas állású példányok kitenyésztésére törekednek, a sarplaninai standard adatai ugyanis csak az alsó határokat szabják meg, a felsők nyitottak. Vannak 70 centis és félmázsás szukák, valamint olyan kanok, melyek marmagassága 75 cm és 60 kilót nyomnak.
Forrás: kutya.hu