Szent-bernáthegyi kutya

Milyen az igazi bernáthegyi?
A bernáthegyi származását illetően hazánkban hosszú évtizedeken keresztül, még az 1930-as években is igencsak elterjedt volt az a nézet, hogy csak a kolostorból származó kutyák leszármazottai tekinthetők fajtatisztának. Természetesen a komolyabb kynológusok elvetették ezt az álláspontot. Annál is inkább, mert a már említett, hollingeni Shumacher volt az első svájci tenyésztő, aki mind bel-, mind külföldön kiemelkedő sikereket ért el az általa tenyésztett állatokkal. A későbbi nagy tenyészetek legtöbbje Bern közelében volt található. Kennel alapító állataikat leginkább Schumachertől, s csak kisebb részben a menedékház szerzeteseitől szerezték be. Mivel mind Schumacher, mind pedig a hágólakó szerzetesek elsősorban rövid, de igen tömött szőrű kutyákat tartottak, hosszú időn keresztül fennmaradhatott az a nézet, hogy a valódi bernáthegyi a durva szőrű állat. Egyébként a fajta elterjedési területe sohasem korlátozódott kizárólag a Nagy Szent Bernát-hágóra. Az ország szinte minden részén elterjedt volt, de leginkább Wallis, Bern és Freiburg kantonokban volt népszerű. A bernáthegyiek hírnevét azonban leginkább az alapozta meg, hogy igen sok végveszedelemben forgó utas, turista és vándor életét mentették meg, akik messze földön elmesélték megmenekülésük történetét. Egyébként Svájc egyes területein a földbirtokosok tulajdonában még az 1930-as években is lehetett találni olyan fajtatiszta bernáthegyi kutyákat, melyek – gazdáik állítása szerint – több mint egy évszázad óta a család birtokában lévő vérvonalakból származnak. A bernáthegyi színéről hosszú évtizedeken keresztül vitatkoztak. Ennek alapja leginkább arra volt visszavezethető, hogy Tell, az első angliai győztes, melyet a fent említett Macdona plébános vásárolt Svájcból, egyszínű, sárga állat volt. Testfelépítése mindenben megfelelt a fajta követelményeinek, viszont kis termetű volt. Ellenben az évekkel később importált Thor nevű kan, melynek leszármazottai hazánkba is eljutottak, mély narancssárga színben pompázott, igen jó fehér rajzolattal. Már az 1860-as években megindult Svájcból a bernáthegyi kutyák exportja, de ekkor a barátok még csak egyszínű állatokat adtak el. Ám a fehér alapszín mégsem mondható a XX. század tenyész eredményének, hiszen a több száz éves festményeken, melyek a kolostoralapító szentet is ábrázolják, nagytestű, durva szőrű, csaknem egészen fehér színű kutya jelenik meg. Sokan a legendás Barry képére, illetve kitömött földi maradványaira hivatkoztak, amikor azt próbálták bizonyítani, hogy a régi bernáthegyiek nem voltak magasak, hátuk és arcorruk igencsak hosszú volt, akárcsak a rosszabb minőségű, az 1920-as, 30-as évekbeli magyar kutyáké. Ez azért nem volt elfogadható, mert szegény öreg Barryt bizony először csak egyszerűen szalmával töltötték meg, s csak később, amikor mindjobban összeszáradt, három javítási kísérlettel próbálták a standardnak megfelelővé varázsolni. A kutyák testméretére a X-XI. századból, a kolostor alapításának idejéből is vannak írásos emlékek, amikor is a krónikások arra utalnak, hogy a pogányok és rablók támadásai miatt a hadviselésben járatlan barátoknak nagy és erős állatokat kellett tartaniuk. Nyilván a későbbi tenyész cél is a nagy testméret megtartása volt, annak ellenére, hogy eközben már elsősorban mint mentőkutyák hasznosultak az egyedek. A menedékház közelében igen érdekes festményt láthatunk a hágó mentén fekvő Burg St. Pierre falucska vendégfogadójában, a Déjeuner de Napoleonban. Az ivó bejárata fölött látható festménysorozat Napóleon átvonulását ábrázolta a Nagy Szent Bernát-hágón. A kép 1820 és ’30 között készült, s rajta a császár mellett főtisztjei láthatók, akiket a kolostor priorja fogad. A mű hitelességét mi sem bizonyítja jobban annál, mint hogy a megfestett emberek arcvonásai aprólékosan, élethűen jelennek meg. Így minden bizonnyal megfelel a valóságnak a képen látható kutya is, mely szinte pontos hasonmása az 1920-as, 30-as évek eszményi bernáthegyijének: többek között durvaszőrű, erős felépítésű és Hospiz-orrú.

A bernáthegyi Magyarországon
A fajta fejlődése és tökéletesedése szempontjából döntő jelentőségű volt a Svájci Kinológiai Társaság (Schweizer Kinologische Gesellschaft) tagjainak határozott fellépése, akik nemzetközi szinten is komoly erőfeszítéseket tettek arra, hogy ne csak ismertté tegyék a fajtát, hanem a megfelelő fajtaleírást elfogadtassák külföldön is. Még 1887-ben nemzetközi kongresszust hívtak össze Zürichben, ahol a megjelent képviselők – Anglia kivételével – a Svájc által javasolt fajtaleírást elfogadták, így eszerint bíráltak az 1920-as-30-as évek Magyarországán is. Anglia azért nem fogadta el a határozatot, mert ott a fajta már hosszú évtizedek óta igen elterjedt volt, mondhatni, már-már veszélyeztette a nemzeti fajtákat, s ők ragaszkodtak az itt kialakult bernáthegyi- típushoz, melynek koponyája laposabb, arcorra hosszabb, termete hatalmasabb, szőrzete pedig selymesebb volt, mint a kontinensről származóké. A bernáthegyi a XX. század első harmadában is annak köszönhette hihetetlen népszerűségét, hogy külső megjelenése mellett belső értékeit is megőrizte a tenyésztés során. Megbízhatóság, okosság és intelligencia tekintetében kevés fajta versenyezhetett vele, ezeken kívül az erő, a méltóság, a hűség és a ragaszkodás voltak olyan erények, melyek sokak álomkutyájává tették. Vérmérséklete kevésbé volt tüzes, mint a kor másik legkedveltebb fajtájáé, a dogé, annál sokkal nyugodtabbnak, kimértebbnek bizonyult. Kiegyensúlyozottsága azonban nem tévesztette meg környezetét: erejének biztos tudatában képes volt arra, hogy a gyengékkel szemben türelmes, az erősekkel szemben következetes és határozott legyen, s ha az élet úgy hozta, úgy őrző-, mint védőkutyaként is kiváló szolgálatot teljesítsen. Széles körben ismert volt az a tulajdonsága, hogy a portára az idegent beengedte, de onnan ki már csak akkor, ha a háziak is jóváhagyták. Ha az idegen a szándéka ellen cselekedett, könnyedén a földre terítette, s mindaddig így tartotta, míg ugatására a gazda meg nem jelent. Ám ebünk leginkább azzal lopta magát mindenki szívébe, hogy a fajták közül a leginkább gyermekszerető hírében állt. Az apróságok nyugodtan húzgálhatták fülét-farkát, meglovagolhatták, vagy szánkóba, kocsiba foghatták, s mindezt nemcsak tűrte, hanem láthatóan örömét is lelte benne. Sok legenda keringett arról a budai bernáthegyiről, mely a gyermekekkel egyenlő társként bújócskát játszott, s hunyónak éppoly jó volt, mint búvónak. (Igaz, arról nem szólnak a korabeli híradások, hogy számolni is tudott volna.) Azért is kedvelték a gyerekek a jólelkű óriást, mert tekintéllyel védelmezte őket a szülői fenyítés veszélye esetén is. Természetesen e jó tulajdonságok mellett is előfordultak olyan felelőtlen, hozzá nem értő gazdák, akik támadásra nevelték, elvadították állatukat, így ritkán megesett, hogy hír kapott szárnyra kiszámíthatatlan és balesetet okozó egyedekről is. A külső megjelenésben a korabeli tenyésztők értékítélete szerint fontos szerepet játszott a kifejező szem: a bernáthegyinek sosem volt agresszivitásra utaló tekintete, így komoly, méltóságteljes állat benyomását keltette. Mint már említettük, hazánkban is a hosszúszőrű változat volt elterjedtebb, a rövid szőrűt kevésbé kedvelték, pedig a kettő között egyedül a szőrzetben volt különbség. A hosszú szőr az egyenestől az enyhe hullámosig volt elfogadott, sosem göndörödhetett, nemezesedhetett. A sűrű, hosszú szőrrel borított farkon a göndör mellett a zászlós szőrzet is hibának számított. A 20-as, 30-as évek béli magyar kutyáknál ez, valamint az újfundlandi-keresztezésre emlékeztető, horpadt vagy aránytalanul hosszú hát számított a leggyakoribb problémának. A Magyarországi Telivér Kutyafajtákat Tenyésztő Egyesületek Szövetsége keretein belül nem létezett még fajtaklub, így az akkori bernáthegyisek csak a szövetség szervezetén belül, de nem önálló csoportként foglalkoztak a fajtával. Több minőségi importról is van tudomásunk, így különösen figyelemreméltó volt a német von Sonneberg kennelből, Magda Gambe asszonytól származó egyedek behozatala. Az említett hölgy számított akkoriban Közép-Európa koronázatlan bernáthegyis királynőjének. Magyarországon Dr. Durányi Ernő bíró Rákosszentmihályon áldozott talán a legtöbbet arra, hogy Székelyhidi nevű kennelének alapításakor a lehető legjobb állatokhoz jusson. Egyenesen Svájcból importált két fedező kant, s az itthon Burkus és Buksi névre keresztelt állatok valóban megalapozták azt az állományt, mely a II. világháborúig a honi minőségi bernáthegyi-tenyésztés gerincét alkotta. A világégés mindent elsöpört, s csak évekkel később kezdődhetett elölről ez is, mint oly sok más…

Szent-bernáthegyi kutya standard (FCI 61)
Általános megjelenés: A szent-bernáthegyinek két változata van: a rövid szőrű és a hosszú szőrű. Mindkét változat különösen nagy, harmonikus, erőteljes, kemény és izmos testtel, impozáns fejjel és éber arckifejezéssel.
Magatartás és karakter (wesen): Barátságos, éber, temperamentuma a nyugodttól az élénkig terjed.
Fontos arányok: A marmagasság és a törzshossz (a szegycsonttól az ülőgumóig mérve) ideális aránya 5:6. A marmagasság és a mellkas mélységének ideális arányát az alábbi ábra szemlélteti:
Fej: Erőteljes és lenyűgöző.
Agykoponya: erős, széles, oldalról és elölről nézve enyhén ívelt. Oldalt enyhe gömbölydedséggel megy át az erőteljesen fejlett, magas pofatájékba. A fang irányában meredeken csapott. A nyakszirtcsont csak mérsékelten hangsúlyozott. A felső szemboltívek erősen fejlettek. A stopnál kezdődő, az agykoponya közepén futó homlokbarázda fokozatosan eltűnik a nyakszirtcsontig. A homlokbőr a szemek fölött a homlokbarázda irányában egymást megközelítő ráncokat képez, melyek izgalmi állapotban erősebbnek tűnnek. Szintén izgalmi állapotban a fül tűzése az agykoponyával egyenes vonalat képez.
Stop: Markánsan kifejezett.
Fang: Rövid, egyenletesen széles, az orrhát egyenes, enyhe barázdával. A fang hossza rövidebb, mint a fang mélysége (a fang tövénél mérve).
Orr: Széles és szögletes. Az orrnyílások tágasak, az orrtükör fekete.
Ajkak: Az ajkak széle fekete. A felső ajkak erősen fejlettek és túl lógnak az alsókon, az orr irányában széles ívet képeznek. A szájszöglet látható.
Harapás: Erőteljes, rendezett és teljes ollós vagy tétreharapás. Fordított ollós harapás és P1 foghiány megengedett.
Szemek: Közép nagyok, színük a sötétbarnától a mogyoró barnáig terjed, mérsékelten mélyen ülők, barátságos tekintettel, lehetőleg zártak. A szemhéjszélek teljesen pigmentáltak. Természetes, szilárd szemhéjzáródás kívánatos, kis gyűrődés a felső szemhéjon és kis lehajlás az alsón, alig látható kötőszövettel alul, megengedett.
Fülek: Közép nagyok, magasan és szélesen tűzöttek. A fülkagyló erősen fejlett. A fülek hajlékonyak, háromszögletűek lekerekített véggel. Hátsó szélük enyhén eláll, az elülsők a pofához simulnak.
Nyak: Erőteljes, mérsékelten fejlett lebernyeg.
Test: Lenyűgöző és harmonikus.
Felső vonal: A mar határozott. A martól az ágyékig egyenes. A far finoman csapott, törés nélkül olvad össze a farktővel.
Hát: Széles, erőteljes, szilárd.
Mellkas: A mellkas mérsékelten mély, jól ívelt bordákkal, nem nyúlik a könyöknél mélyebbre.
Has és alsó vonal: Hátrafelé enyhén felhúzott.
Farok: Tövénél széles és erőteljes. Hosszú és nehéz, az utolsó csigolya legalább a csánkízületig ér. nyugalmi állapotban egyenesen lelógó vagy utolsó harmadában enyhén felfelé görbülő, izgalmi állapotban magasabban hordott.
Mellső rész: Inkább széles végtagállás, elölről nézve egyenes és párhuzamos végtagok.
Lapocka: Ferdén elhelyezkedő, izmos és a testhez simuló.
Felkar: ugyanolyan hosszú vagy kissé rövidebb, mint a lapocka. A lapocka-felkar szögelés nem túl tompa.
Könyök: Testhez simuló.
Alkar: Egyenes, erős csontozatú, szárazan izmolt.
Lábközép: Elölről nézve függőleges, oldalról nézve enyhén hajlott.
Mellső mancsok: Szélesek, zártak, erőteljes, erősen ívelt lábujjakkal.
Hátulsó rész: A hátulsó végtagok mérsékelten szögelltek és izmosak. Hátulról nézve párhuzamosak és egymáshoz nem túl közel állóak.
Comb: Erőteljes, izmos, széles.
Térdízület: Jól szögelt, sem kifelé, sem befelé nem fordul.
Lábszár: Ferdén elhelyezkedő, meglehetősen hosszú.
Csánkízület: Enyhén szögelt és szilárd.
Hátulsó lábközép: Hátulról nézve egyenes és a két lábközép egymással párhuzamos.
Hátulsó mancsok: Szélesek, zártak, erőteljes, erősen ívelt lábujjakkal. Farkasköröm megengedett, amennyiben a mozgást nem zavarja.
Jármód: Harmonikusan térölő mozgás, jó hátsó toló mozgással. A mellső és a hátulsó mancsok egyenes irányban mozognak.
Szőrzet:
Rövid szőrű változat: A fedőszőrzet sűrű, sima, testhez simuló és durva. Az aljszőrzet dús. A combokon enyhe gatyaképződés. A farkszőrzet dús.
Hosszú szőrű változat: Közepesen hosszú, egyenes fedőszőrzet dús aljszőrzettel. A csípőnél és farnál legtöbbször kissé hullámos. Erős gatyaképződés a combon, a mellső végtagok zászlósak. Az arc- és a fülszőrzet rövid. Bozontos farok.
Szín: Fehér alapszín kisebb-nagyobb vöröses barna foltoktól (foltos kutyák) összefüggő vöröses barna kabátig (kabátos kutyák) a háton és a lágyékon. A fehérrel vegyített, nem összefüggő kabát azonos értékű. Csíkozott vöröses barna foltok megengedettek. Barnás sárga foltok elfogadottak. Sötét szegély a fejen kívánatos. Fekete nyomok a testen megengedettek.
Jegyek: A szügy, a mancsok, a farok vége, az orrhát, a fej- és tarkófolt fehér. Kívánatos a fehér gallér és a szimmetrikus sötét maszk.
Méret: A kanok marmagassága 70-90, a szukáké 65-80 cm.
Hibák: A felsorolt szempontoktól való minden eltérés hibának tekintendő, melyet
az eltérés mértékével pontos arányban kell értékelni, amennyiben az lényeges dolgot érint.

hiányzó másodlagos nemi jelleg
nem harmonikus összbenyomás
erős ráncképződés a fejen és a nyakon
túl rövid vagy túl hosszú fang
kifelé forduló alsó ajkak
előre- vagy hátraharapás
foghiány (kivéve P1)
mélyen tűzött fülek
világos szemek
entrópium, ektrópium
túl laza szemhéjak
beesett hát, pontyhát
túlépített vagy erősen csapott far
a hátra kunkorodó farok
görbe vagy erősen kifelé forduló mellső végtagok
meredek hátulsó végtagok, O-lábak vagy tehénállás
hibás mozgás
göndör szőr
hiányos vagy hiányzó pigment az orrtükrön, az orr körül és a szemhéjakon
hibás jegyek, pl. vöröses barna pöttyök a fehér területeken
magatartásbeli hiányosságok, agresszivitás
Tenyésztésből kizáró hibák:

teljesen fehér vagy teljesen vöröses-barna szőrzet
az előírttól eltérő színű szőrzet
kék szemek, foltos szemek
Megjegyzés: A kanoknak két, szemmel láthatóan normálisan fejlett herével kell rendelkeznie, melyek teljes egészében a herezacskóban helyezkednek el.

Származási hely: Svájc
Eredeti neve: St. Bernhardshund – Bernhardiner
Angol neve: Saint Bernard Dog

Kolostor a hágón
Magyarországra az első bernáthegyi kutyák minden bizonnyal már az 1880-as években megérkeztek, amikor még eredeti elterjedési területükön, azaz a svájci, a francia és olasz határok közös találkozásánál még voltak olyan példányok, melyek a fajta klasszikus feladatát teljesítették: a nyolcvannégy kilométeres Nagy-Szent Bernát hágón átvonulók sérültjeit segítették, vagy ha a sors úgy hozta, akár a hó alóli felkutatásukban is hatékonyan részt vettek. Európa harmadik legmagasabban fekvő országútján évente – még közvetlenül az I. világháború kitörése előtt is – huszonöt-harmincezer ember kelt át Svájcból olasz földre. Az út mentén található az Alpok legmagasabban fekvő települése, ahol a Szent Ágoston-rendi szerzetesek élték hosszú évszázadok óta elzárva életüket, s működtették menedékházukat. Már az ókorban is laktak emberek a menedékház környékén, ugyanis egy ősrégi pogány isten templomát, minden bizonnyal Jupiter szentélyét találták itt a régészek. Az első keresztény császár, Nagy Konstantin ezt leromboltatta, s helyébe megépíttette az első keresztény kápolnát, melyet később a barbár hordák döntöttek romba. A X. században Szent Bernát savoyai nemes, akiről később a hágót is elnevezték, fölépítette a mai kolostort, melyet az elbeszélések szerint 962-ben szenteltek föl. Egy biztos: már 1125-ből hiteles okiratokban tesznek említést az itt élő barátokról. A kolostor mai főépülete a XVI. századból származik, benne a zárda és a templom mellett az évszázadok alatt a könyvtár, tudományos gyűjtemények, meteorológiai állomás, posta, távíró, s az 1930-as években már telefonközpont is helyet kapott. Érdekesség, hogy egy különálló nagy teremben, az úgynevezett Morgue-ban helyezték örök nyugalomra a téli viharok, lavinák áldozatainak földi maradványait, melyeket az esetek legtöbbjében a kutyák találtak meg. A hágón a hosszú évszázadok folyamán nemcsak a kereskedők, vándorok, hanem hadseregek is átvonultak, mivel stratégiailag is kiemelkedően fontos ponton helyezkedett el. Először minden bizonnyal az időszámításunk előtti 390-ben haladtak keresztül hadtestek Augustus római császár vezetésével, de például Napóleon harmincezer embere is itt szelte át az Alpokat 1800. május 15-21. között, százötven ágyúval. A bernáthegyi fajta kialakulásának megértéséhez nem szabad elfelejtenünk, hogy a nehezen járható hágókat gyakran felkészületlen utasok százai, ezrei használták, s itt a tél bizony kilenc hónapon keresztül tart. Így az itt élő szerzeteseket az élet kényszerítette arra, hogy hosszú évszázadok során olyan mentőkutyát tenyésszenek ki, melynek hősiessége, önfeláldozó munkája magától értetődik. A világi életről lemondó barátoknál természetes volt az önzetlenség, ezért ezt a kutyáiktól is elvárták, így ezek teljesítményéről sem beszéltek sem maguk között, sem másoknak, tehát hosszú ideig a nagyvilág sem szerzett tudomást mindezekről.

Levél a priortól
A XIX. századtól a hágók jelentősége fokozatosan csökkent, mivel egyre több alagutat fúrtak a hegyekben, ám az ekkor megjelenő céltudatos, szervezett tenyésztői munka során a bernáthegyi megőrizte külső és belső tulajdonságait. Ekkortól különült el élesen a rövid- vagy más néven durva és a hosszú szőrű típus. Az első a kolostorban kitenyésztett eredeti mentőkutya, a másik pedig a később nemesített hobbiváltozat. Lényeges különbség a kettő között tulajdonképpen csak a szőr hossza és minősége tekintetében volt, bár az 1930-as években többen beszámoltak arról, hogy a hosszú szőrűek nemcsak lassabbak, hanem nyugodtabbak és nehezebbek: a kanok között nem volt ritka a csaknem száz kilós testsúly sem. Amúgy a két változat szín és rajzolat szempontjából teljesen azonos volt: fehér alapon vöröses vagy sárgás, néha szürkésbarna. A barna rajzolat formáját és kiterjedését tekintve kétféle lehetett: voltak az úgynevezett köpenyesek és a foltosak. Ha a köpeny az egész hátat fedte, akkor teljesnek, ha egy-két vékony fehér csík is díszítette, akkor tépettnek vagy szakítottnak nevezték. A foltok elhelyezkedése és nagysága nem volt meghatározva, de az orrszalagnak, a gallérnak, a mellnek, a lábaknak, a hasnak és a farokvégnek tiszta fehérnek kellett lenni. A fejet szabályos “álarc” díszítette, melyet fehér csík osztott ketté, ahol egy sötét foltocska elfogadott volt. Az arcorri hajlás, azaz a stop oldalról nézve igen markáns volt, ez is hangsúlyozta az úgynevezett Hospiz-orrot. A fajta történetének kutatása a XIX. század második felének első évtizedeibe nyúlik vissza. Ekkoriból származik az 1867. augusztus 19-én kelt levél, melyet egy Bern közelében élő, Schumacher nevű tenyésztő írt Macdona plébánosnak, aki ezekben az években is már komoly érdemeket szerzett a bernáthegyi Angliában való megismertetésében.

Forrás: kutya.hu